A depressziót sokan egy véget nem érő szomorúságnak képzelik el. A depressziósokat pedig búskomor, magukba roskadó, folyamatosan síró embereknek gondolják.
A depressziónak pedig ezer arca van. A valódi depresszió nem pusztán szomorúság, inkább egy sivár kilátástalanságként lehetne jellemezni. De ez nem feltétlenül tükröződik a depressziós arcán. A legtöbben tökéletesen el tudják rejteni, hogy hogyan érzik magukat, képesek faarccal nekimenni a kihívást jelentő szituációknak, és egy álmosollyal az arcukon lenyomni a legkellemetlenebb napokat, heteket is.
Sok depressziós önzetlenül segít másokon, ők azok, akiknek a vállán jókat sírhatsz, mindig csendben meghallgatnak, és mindent megtesznek azért, hogy jobban érezd magad. Ez egy kiváló elkerülő manőver, mert addig se kell a saját nyomorúságukkal foglalkozni, nem kell szembenézni az állandó, mindent elborító fájdalommal, nem kell érezni.
Vannak olyanok, akiknek a depressziója tompasággal jár. Se szomorúság, se vidámság, semmit nem éreznek, fizikailag jelen vannak, érzelmileg viszont rettenetesen távol. Üresnek érzik magukat, minden ami korábban bármiféle érzelmet váltott ki belőlük, most csak tovább növeli az ürességet. Ezek az emberek nagyon gyakran robotpilóta-üzemmódba kapcsolva élik mindennapjaikat, gyakorlatilag tudatukat kikapcsolva végzik el a teendőket.
Bárhogyan is élje meg valaki a depressziót, van egy közös jellemző (a valóságot elrejtő mosolyt leszámítva): ha megkérdezünk egy depresszióst, hogy hogy van, szinte mindig úgy válaszol, hogy jól, köszöni. Nem akar és nem fog beszélni a fájdalomról, az ürességről, a kilátástalanságról, a tompaságról. Főleg amiatt, ahogy az emberek reagálnak ("csak rossz napod van", "fel a fejjel", "el fog múlni", stb), de amiatt is, hogy majdnem mindenki gyengének érzi magát, ha el kell ismernie, hogy ezzel a mentális betegséggel küzd.