Kevés szó esik a mentális problémákról, ahhoz képest legalábbis, hogy milyen sok ember küzd velük. 

Már nem kezelnek őrültként, ha pszichés betegséged van, de mégis valamilyen szinten tabu övezi az ügyet, nehéz róla beszélni. A legtöbb ember szégyelli, hogy problémája van, ezért inkább csendben szenved tovább. Sokan attól félnek, hogy ha beismerik mások előtt, hogy mivel küzdenek, akkor másképp fognak rájuk nézni, eltávolodnak tőlük a barátok, mert nem tudják, mit kezdjenek a betegségükkel. Több depressziós azért nem mond senkinek semmit, mert nem akarnak terhet róni a bizalmukba avatott személyre. Nagyon sokan gyengének érzik magukat, mert látszólag semmiségek miatt szoronganak vagy éppen bűntudatuk van, hiszen a tökéletes életük -család, munka, jó anyagiak- mellett depressziósak. 

Mivel kevesen beszélnek róla, sokan úgy érzik, hogy egyedül vannak. Csak ők érzik kiátástalanul sivárnak az életet. Csak ők félnek pánikszerűen mindentől és mindenkitől. Csak ők hánytatják meg magukat egy nagy evés után. 

Beszélni kell a problémáról. Írni kell róla. El kell ismerni, hogy létezik, el kell fogadni, hogy létezik. Gyengének tartunk-e valakit, akinek cukorbetegsége van vagy infarktust kapott? Miért tartjuk hát gyengének magunkat, ha pánikrohamunk van? Miért nem fogadjuk el, hogy a pszichés betegség is "csak" egy ugyanolyan betegség, mint a többi? Kezelhető, javítható, kontroll alatt tartható állapot. Beszélni kell róla, segítséget kell kérni, mert segítség nélkül sokat romolhat a dolog. Ráadásul, ha beszélünk róla, előbb-utóbb felbukkan valaki, aki ugyanattól szenved, aki tudja, hogy milyen érzés, aki megnyugtat, hogy nem vagyunk egyedül.