Mindenki szorongott már életében. Lehet, hogy egy vizsga okozta, lehet, hogy egy állásinterjú, lehet, hogy egy felelőtlen tett. Mind tudjuk, hogy milyen érzés: izzadó tenyér, heves szívdobogás, torokszorító izgalom. Valakinek a gyomra görcsöl be, esetleg folyton pisilnie kell, vagy a hasa megy. Az emberek nagy részénél ez az érzés csak percekre, órákra bukkan fel.

Vannak azonban olyanok, akik életük minden percét így élik meg. Ha nem is dobog a szívük őrülten minden pillanatban, de a feszültség, a készenlét, a félelem mindig ott van az életükben. Az ő agyuk folyamatosan veszélyt érzékel, még akkor is, ha nincs vészhelyzet. Az ő elméjük folyamatosan katasztrófa-képeket játszik le nekik, akkor is, amikor éppen minden rendben van az életükben. Ők azok, akik állandóan éberek, minden apróságra őrszemként figyelnek, egy percre sem tudnak relaxálni. Számukra az egész világ veszélyes, legalábbis veszélyt hozhat bármelyik pillanatban. Bármi történik velük, ők gyártják a "b" terveket (sokszor "c" és "d" terveket is), arra az esetre, ha valami nem jönne össze vagy rosszul alakulna. 
Ha valaki nem válaszol az smsükre, akkor azt gondolják, hogy az a valaki már nem szereti őket, esetleg az illető balesetet szenvedett vagy meghalt. Ha nem érkezik meg a megrendelésük a beígért időben, akkor az ugrik be nekik, hogy  ők maguk a hibásak, mert biztos elrontották a megrendelést vagy a kiszállító cég átverte őket, és lenyúlta a pénzüket. Ha szociális szorongásuk van, akkor pedig biztosak benne, hogy a többiek utálják, és hülyének nézik őket.
Egy szorongó agyában a -negatív- képek felbukkanása szinte sosem áll meg, gyakorlatilag mintha állandó jelleggel valami nagyon ijesztő horrorfilm vagy thriller futna a fejükben. 
Nagyon gyakori, hogy a szorongó megpróbálja elnyomni a folyamatos rettegést. Ilyenkor jön a jóga, a futás, a zongorázás, az órákon át tartó sorozatbámulás. Senki ne értsen félre, ezek nagyon hasznosak (jó, talán a sorozatmaraton annyira nem), de hosszútávon, önmagukban nem segítenek. Rosszabb esetben pedig pl alkohollal vagy más tudatmódosító-szerrel próbálják legyőzni a horrorképeket. 
Akármennyire szörnyű és félelmetes, de a szorongással szembe kell nézni. El kell ismerni a létezését, meg kell hallgatni, mit üzen a test. Meg kell figyelni, milyen szituációkban erősebb a szorongás, át kell gondolni, miért hozza ki az a helyzet a félelmet. Anélkül, hogy elfogadnánk és szembenéznénk vele, kevés az esély a gyógyulásra.

A legjobb módszer a pszichoterápia. Legalábbis hosszú távon ez a legjobb módszer. Viszont a pszichoterápia nem hat egyik napról a másikra, így egy kezdődő pánikroham esetén nem igazán lehet hirtelen "előkapni", mint csodamódszert. 
Ellenben vannak technikák, amik gyönyörűen hathatnak, képesek lecsillapítani a lavinaként ránk omló pánikot.

1. Valakinek a hideg levegő jön be. Ez főleg a fulladásérzéssel küzdőknek lehet hasznos, a friss, hideg levegő sokszor el tudja nyomni a fojtogató-torokszorító érzetet.

2. Mozgás. Egy dinamikus séta, helyben futás, valami nagyon aktív, nagyon pörgős mozgás. Ez a remegőknek jöhet jól, amikor az izmok reszketése felül van írva egy még erőteljesebb mozgással. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb pánikrohamban szenvedő rosszabbul érzi magát fekve, mert akkor semmi mást nem érez az ember, csak az iszonyú szívdobogást, és semmi más nem jár az agyban csak a félelem.

3. Színezés, rajzolás. Ez szintén kontroll alá helyezi az izmokat, az agy is el tud lazulni tőlük, egyszer csak elmúlik a félelem, és már csak a rajzra koncentrálunk.

4. Éneklés. Ha énekelünk, endorfin szabadul fel bennünk, és csökken a kortizolszint (stresszhormon) a testben. A légzésnek is meg kell változnia, így a kapkodó légzés le tud csillapodni a pánikkal együtt.

5. Meditáció, légzőgyakorlatok. Ez nem könnyű, de nagyon hatékony, ha tudatosan próbáljuk lecsillapítani a légzésünket.Segítheti a folyamatot, ha lassan számolunk is közben,ez is el tudja terelni a figyelmünket a masszív halálfélelemről.

6. Földeléses technika. Ez egy kiváló módszer, hogy eltereljük a figyelmet a pánikról: keresni kell a környezetben 5 dolgot, amit látunk (bármilyen tárgy vagy élőlény a környezetünkben), 4 dolgot, amit meg tudunk tapintani (ruhaanyag puhasága, fatörzs durva felülete, stb), 3 dolgot, amit hallunk (autók zaja, a melletünk ülő szuszogása), 2 dolgot, amit meg tudunk szagolni (illetve érezzük a szagát, pl kipufogófüst, parfüm), és 1 dolgot, aminek az ízét érezzük (fogkrém, rágó, stb). 

Bármelyik gyakorlat használhat, ki kell tapasztalni, hogy melyikkel legkönnyebb leküzdenünk a rettegést. 
Mielőtt bárki nekem esne, hogy könnyű mondani, hogy ezt vagy azt kell csinálni, amikor az ember se mozdulni, se gondolkodni nem tud a pániktól: én is pánikbeteg voltam, tudom, hogy iszonyú nehéz, de lehetséges kibillenni a bénultságból. Ha minden egyes rohamnál van erőnk bevetni valamelyik technikát, akkor egyre könnyebb lesz, sokszor már a roham közeledtekor lesz esélyünk közbelépni, így a halálfélelemig el se fogunk jutni. Így egyre  könnyebb lesz a következő alkalommal szembeszállni a feltámadó pánikkal.

A pánikbetegség a szorongásos zavarok egy formája. A pánikbetegnek hirtelen -sokszor mindenféle közvetlen ok nélkül- jelentkező, intenzív mentális és fizikai tünetekkel járó pánikrohamai vannak. 

A pánikroham fizikai tünetei (objektív, kívülről is látható tünetek):
- erős és/vagy nagyon gyors szívdobogás
- izzadás
- hidegrázás, remegés
- mellkasi szorítás
- hasi tünetek (hányinger, hasmenés, stb)
- fulladásérzet
- gombócérzet a torokban

Mentális tünetek (szubjektív, csak az elszenvedő számára érzékelhető panaszok):
- rémület, rettegés
- halálfélelem

Egy átlagos pánikroham 5-30 percen át tart és bármennyire félelmetesnek érződik és látszódik, nem jelent fizikai veszélyt a betegre. Az érintettek viszont ezt nem így élik meg: ők úgy érzik, hogy minden egyes roham alatt a túlélésért harcolnak, a heves szívdobogás mögött infarktust sejtenek, a gyors légzés a fulladás biztos előrevetítője, a szédülést és zsibbadást az eszméletvesztés első lépésének gondolják. 

A rohamok jelentkezésének gyakorisága egyénenként változó, lehet havonta egy-kettő, de akár heti négy-öt is. 

A pánikrohamok is jelentősen korlátozhatják egy ember életét, ugyanis a pánikbetegek aktívan próbálják elkerülni azokat a helyzeteket, ahol korábban pánikrohamuk volt. Az első pár roham után elkezdenek rettegni, hogy a roham újból előjön, és már előre félnek attól a rettenetes érzéstől, amivel a roham jár.
Kognitív viselkedés-terápiával, pszichoterápiával -ugyan lassan, de- biztosan kezelhető a pánikbetegség, viszont gyakran fordulnak gyógyszeres segítséghez (antidepresszáns) is a terapeuták annak érdekében, hogy a betegek tünetei minél gyorsabban csillapodjanak, és ne kelljen folyamatos rettegésben élniük.

A fóbiák a szorongásos megbetegedések családjába tartozó problémák. Szenvedői irracionális félelmet éreznek bizonyos helyek, tárgyak, élőlények vagy adott helyzetek hatására. Ha ki vannak téve fóbiájuk tárgyának, intenzív stressz-reakció játszódik le az érintettekben, ami annyira erőteljes, hogy akár pánikrohamhoz is vezethet, és megnehezítheti a fóbiás (és környezete) életét.

Egyes fóbiák meglehetősen specifikusak: például az arachnofóbia (félelem a pókoktól) viszonylag sokakat érint ugyan, de nem igényel komolyabb életmód-változtatást, hiszen meglehetősen egyszerűen elkerülhetők a "pókos" helyzetek egy átlagember életében.
A klausztrofóbia (a szűk helyekkel kapcsolatban érzett félelem) már egy nehezebb dió, az összes liftet kerülni kell, sok nyilvános wc fülkéje se tágas éppen, a klausztrofóbiások hétköznapjai így jobban meg vannak nehezítve.
Nagyon nehéz helyzetük van a szociális szorongásos zavar (társas fóbia) szenvedőinek: ők a legtöbb társas szituációt stressz-helyzetként élik meg, bizonytalannak érzik magukat, rettegnek attól, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák magukat, és ez mentálisan teljesen lemeríti őket. Teljesen visszahúzódóvá válhatnak, minden olyan eseményt igyekeznek kerülni, ahol más emberek is ott lehetnek; egy ilyen fóbia a tanulás és a munka rovására is mehet.

A fentiek miatt elég nehéz megmondani, hogy mi az a pont, ahol egy fóbiásnak segítségért kell folyamodnia. Ha alig okoz gondot a hétköznapi életben a fóbia, akkor szenvedője általában nem érzi szükségesnek a terápiát. Viszont egy társas fóbia komoly problémákat okozhat a mindennapokban, így mindenképp érdemes beszélni a problémáról, és megoldást keresni rá, mert hosszú távon az nyilván nem megoldható, hogy elkerüljük például a munkába járást. 
A segítségkérés a fóbiák esetében sem könnyebb, mint bármely más mentális probléma esetében. Sokan nem igazán veszik komolyan a fóbiákat, hiszen elsőre gyakran nevetségesen hangzanak. Miért lenne halálfélelme bárkinek például a hányás miatt? Egy természetes folyamat, nyilván kellemetlen, senki nem szereti, de egy átlagember számára nem félelmetes, így, ha valaki nagy nehezen bevallja, hogy ő márpedig retteg a hányástól (emetofóbia), sokszor csak értetlenül néznek rá, rosszabb esetben legyintenek, mondván "senki nem szeret hányni", még rosszabb esetben felnevetnek, hogy "milyen hülyeség már". Ennél is durvább reakciókat eredményezhet, ha valaki arról beszél, mennyire retteg attól az érzéstől, hogy a mogyoróvaj rátapad a szájpadlására (arachibutyrophobia). Ha rákeresünk az interneten, akkor a magyar wikipédián is a "tréfás és elképzelt fóbiák" listájában van (nyilván a wikipédia nem egy tudományos oldal, de sokan olvassák, ezért sokakhoz eljuthat ez a "tréfás" fóbia). Ennek ellenére, akit érint, az nem fogja tréfásnak találni, ha mogyoróvajat kell ennie, sőt, valószínűleg komoly szorongásos reakciója lesz. Ráadásul nem fogja magát jól érezni attól a gondolattól sem, hogy valaki viccesnek találta a problémáját.
Azt kell megértenünk, hogy ezek a fóbiák is ugyanúgy léteznek, mint például a jól ismert tériszony (akrofóbia). Egyik lehet ritkább, mint a másik, de attól, mert valami ritka, attól a szenvedőjének nem lesz kevésbé kellemetlen. Segítsünk fóbiás ismerőseinknek legalább azzal, hogy elismerjük problémájuk létezését, és nem nevetjük ki őket.

Sajnos egyre több gyerkőc életében bukkannak fel mentális gondok. Jelenleg kb tízből egy gyerek érintett valamilyen formában: szorongás, depresszió, figyelemzavar, obszesszív-kompulzív zavar, étkezési zavar, bármelyik jelentkezhet akár nagyon fiatal gyermekkorban is.

A gyerekkorban kialakuló mentális zavarok hátterében sem egy konkrét ok áll, ellenben vannak olyan tényezők a gyerek életében, amik növelhetik a kialakulás kockázatát:
- krónikus betegség (a krónikus betegségben szenvedő gyerekeknél akár 6szor nagyobb esély van mentális betegség kialakulására)
- mentális gondokkal küzdő szülő(k)
- egy közeli hozzátartozó halála
- a szülők válása, szétköltözése
- súlyos érzelmi és/vagy fizikai bántalmazás
- szegénység, hajléktalanság
- hátrányos megkülönböztetés 

A mentális problémákkal küzdő gyerekek 70%-a nem kap megfelelő kezelést, vagy nincs időben megkezdve a kezelésük.Ennek következtében a 18 év alattiak körében az elmúlt években nagyon megnőtt az öngyilkosságok száma, a 15-19 éves korosztályban az öngyilkosság a vezető halálok. Erre -szülőként különösen- elkeserítő gondolni, hogy egy gyerek hogyan jut el arra a pontra, hogy úgy érzi, nincs más választása. Miért érzi úgy, hogy nincs senki, akitől segítséget kérhetne, miért gondolja, hogy nem beszélhet a bajairól senkinek, miért a halált látja az egyetlen megoldásnak? Felnőttként is nehéz ilyen problémákkal megküzdeni, gyerekként még inkább elveszettnek érezheti magát az ember. A felnőtteknek óriási felelőségük van ebben, hogy észrevegyék, ha valami nincs rendben, hogy ne intézzék el egy legyintéssel, hogy "minden tinédzser magába forduló", hogy megkérdezzék, hogyan tudnának segíteni, hogy megérezzék, hogy hol van az a pont, amikor ők már nem tudnak segíteni, egyszóval biztosítsák a gyereknek azt a támogatást, amire szüksége van ahhoz, hogy ne érezze magát egyedül a bajával, ne érezze magát furcsának és megbélyegezettnek, és hogy úgy érezze, hogy előtte áll még az egész élet, és igenis van értelme az életének.

A depressziót sokan egy véget nem érő szomorúságnak képzelik el. A depressziósokat pedig búskomor, magukba roskadó, folyamatosan síró embereknek gondolják. 

A depressziónak pedig ezer arca van. A valódi depresszió nem pusztán szomorúság, inkább egy sivár kilátástalanságként lehetne jellemezni. De ez nem feltétlenül tükröződik a depressziós arcán. A legtöbben tökéletesen el tudják rejteni, hogy hogyan érzik magukat, képesek faarccal nekimenni a kihívást jelentő szituációknak, és egy álmosollyal az arcukon lenyomni a legkellemetlenebb napokat, heteket is. 

Sok depressziós önzetlenül segít másokon, ők azok, akiknek a vállán jókat sírhatsz, mindig csendben meghallgatnak, és mindent megtesznek azért, hogy jobban érezd magad. Ez egy kiváló elkerülő manőver, mert addig se kell a saját nyomorúságukkal foglalkozni, nem kell szembenézni az állandó, mindent elborító fájdalommal, nem kell érezni.

Vannak olyanok, akiknek a depressziója tompasággal jár. Se szomorúság, se vidámság, semmit nem éreznek, fizikailag jelen vannak, érzelmileg viszont rettenetesen távol. Üresnek érzik magukat, minden ami korábban bármiféle érzelmet váltott ki belőlük, most csak tovább növeli az ürességet. Ezek az emberek nagyon gyakran robotpilóta-üzemmódba kapcsolva élik mindennapjaikat, gyakorlatilag tudatukat kikapcsolva végzik el a teendőket.

Bárhogyan is élje meg valaki a depressziót, van egy közös jellemző (a valóságot elrejtő mosolyt leszámítva): ha megkérdezünk egy depresszióst, hogy hogy van, szinte mindig úgy válaszol, hogy jól, köszöni. Nem akar és nem fog beszélni a fájdalomról, az ürességről, a kilátástalanságról, a tompaságról. Főleg amiatt, ahogy az emberek reagálnak ("csak rossz napod van", "fel a fejjel", "el fog múlni", stb), de amiatt is, hogy majdnem mindenki gyengének érzi magát, ha el kell ismernie, hogy ezzel a mentális betegséggel küzd. 

Kevés szó esik a mentális problémákról, ahhoz képest legalábbis, hogy milyen sok ember küzd velük. 

Már nem kezelnek őrültként, ha pszichés betegséged van, de mégis valamilyen szinten tabu övezi az ügyet, nehéz róla beszélni. A legtöbb ember szégyelli, hogy problémája van, ezért inkább csendben szenved tovább. Sokan attól félnek, hogy ha beismerik mások előtt, hogy mivel küzdenek, akkor másképp fognak rájuk nézni, eltávolodnak tőlük a barátok, mert nem tudják, mit kezdjenek a betegségükkel. Több depressziós azért nem mond senkinek semmit, mert nem akarnak terhet róni a bizalmukba avatott személyre. Nagyon sokan gyengének érzik magukat, mert látszólag semmiségek miatt szoronganak vagy éppen bűntudatuk van, hiszen a tökéletes életük -család, munka, jó anyagiak- mellett depressziósak. 

Mivel kevesen beszélnek róla, sokan úgy érzik, hogy egyedül vannak. Csak ők érzik kiátástalanul sivárnak az életet. Csak ők félnek pánikszerűen mindentől és mindenkitől. Csak ők hánytatják meg magukat egy nagy evés után. 

Beszélni kell a problémáról. Írni kell róla. El kell ismerni, hogy létezik, el kell fogadni, hogy létezik. Gyengének tartunk-e valakit, akinek cukorbetegsége van vagy infarktust kapott? Miért tartjuk hát gyengének magunkat, ha pánikrohamunk van? Miért nem fogadjuk el, hogy a pszichés betegség is "csak" egy ugyanolyan betegség, mint a többi? Kezelhető, javítható, kontroll alatt tartható állapot. Beszélni kell róla, segítséget kell kérni, mert segítség nélkül sokat romolhat a dolog. Ráadásul, ha beszélünk róla, előbb-utóbb felbukkan valaki, aki ugyanattól szenved, aki tudja, hogy milyen érzés, aki megnyugtat, hogy nem vagyunk egyedül. 

Milliók küzdenek a világon mentális problémákkal. Depresszió, étkezési zavarok, szorongás, fóbiák, pánik; a lista nagyon hosszú, és egyre több embert érint valamilyen formában. Rengeteg statisztika olvasható mindenfelé, hogy hányan szenvednek például depressziótól, de ezek az adatok nem tükrözik a pontos valóságot, hiszen sokan -félvén a megbélyegzéstől- nem mennek el orvoshoz a panaszaikkal. A mentális betegségekhez kötődő stigma ugyan halványulóban van, de még nem tűnt el teljesen. Az érintettek nagy része nem fog beszélni a problémákról, többen nem is mernek szembe nézni azzal, hogy problémáik vannak, rengeteg ember pedig azt sem tudja, hogy mi az, amitől szenved, de érzi, hogy valami nem jó, nem úgy működik minden, ahogy kellene.

A problémákról pedig beszélni kell. Nehéz felvállalni őket, nehéz szembenézni azzal, hogy lesznek emberek, akik értetlenül fognak nézni, gyanakvó pillantásokat fognak vetni, vagy egy vállrándítás kíséretében annyit fognak mondani, hogy "kapd össze magad egy kicsit" és "fel a fejjel". De lesznek olyanok is, akik személyes tapasztalatuk alapján fognak tudni segíteni, és még fontosabb, hogy ott lesznek a terapeuták, akik professzionális segítséget fognak tudni nyújtani. Csak akkor indulhatunk el a gyógyulás útján, ha elfogadjuk, hogy gond van és segítségre van szükségünk.